• Hát nem vagyok más, csak az a pöttöm kislány, aki néha fél még a sötétben. De legjobban azoktól a dolgoktól, melyek nem öltenek alakot, és nem csak sötétben jönnek elő. Felejteni tudok, de a fájdalom még bennem él, halványul, de megbújik és időnként előtör közli, hogy még nem tűnt el, és hatalmas, sós könnyek formájában, mint a sav, marni kezdi a pici szívem.. Aztán elhalkul, elnémul a suttogás, a nevek a hangok, melyeket a koszos ablakon át behordott a szél. Csak a csend marad.. az az édes,bús, elcsigázott csend. Letörli az elkenődött festéket az arcomról, és a fülembe suttogja minden rendben.